Diatonikus sirató stílus

Eredetileg szabad sorszerkezetű és szabad sorhosszúságú zenei anyag, melyre a hagyomány-adta kereteken belül szabadon rögtönöztek epikus-szertartásos szövegeket. Ezt a stádiumát őrzik a stílusnak nevet adó recitált sirató-dallamok. Esetenkénti, véletlen szabályozódások régen is felléphettek; valószínűleg a középkor végére alakultak azonban ki, és a 16-17. században kristályosodhattak típusokká a kötött (szótagszámú és sorszerkezetű) strófikus alakok, fríg, vagy dór zárlattal. Megszilárdulásuk után az 5 (4) 2 kadenciaképlet vált leggyakoribbá. Olykor utólagos szekvenciázó szerkesztésnek is teret adott.

A. (Parlando, 2-es főkadenciával)

Példák:

"Mit búsulsz kenyeres ..."
"Kinyílott, kinyílott..."
"Könnyebb kősziklának..."
"Szörnyű nagy romlásra készül..."
"Hallottad-e hírét ..."
"Sirass édesanyám ..."
"Görög Ilona..."
"S ahol én elmenek..."
"S az én rózsám szemöldöke..."
"Egész falut összejártam..."

B. (Giusto, 4-es főkadenciával)

Példák:

"Meghót, meghót..."
"Ifjúságom csulamadár..."
"A Vidrócki híres nyája..."
"Jaj de soká, jaj de régen ..."
"Édesanyám be szépen felnöveltél..."
"Nem vagy leány ..."(duda+ének)
"A bús harangok es..."

Műfajt tekintve: egy ideig dominálnak a régi epikus - szertartásos szerepből magyarázható, mindig parlando alkalmazások (históriás énekek, balladák, halottas és zsoltáros énekek, később ennek származékai: koldusénekek, betyárballadák). Valószínűleg a 16. század végétől terjed el giusto tánczenei alkalmazása, majd lírai dalokon át a 19. századi nótákig tartó utóélete. A stílus országosan ismert, s egész élettörténete során műzenei kölcsönhatások jellemzik (énekmondók, históriások, egyházi zene, hangszeres zene, félnépi műköltészet).