Bevezető

A népzene nyelvének földrajzi jellegű tagolódására először a nyelvész, Vikár Béla figyelt fel a század elején: "A dallamok több zenei fő dialektushoz tartoznak, melyeken belül aldialektusokat vehetünk észre. Miként a nyelvi - beszélt - tájszólás földrajzilag sokszor egymástól messze eső területeken oszlik el, úgy vagyunk a zenei tájszólásokkal is. [.] A zenei tájszólás - vizsgálataim szerint - a mennyire ma hozzávetőleg vélhetjük, megfelelő a nyelvi tájszólásnak, olyannyira, hogy ettől el sem választható." ["Élő nyelvemlékek" (Bp. 1901)]

 

 

 

Bartók Béla az ő eredményeit hasznosítva, már határozottan kitűzi a magyar népzene főbb dialektusterületeinek határait: "Az egész magyarlakta terület négy zenedialektus-területre osztható fel:

I. a dunántúli ,

II. a felsőmagyarországi a Dunától és Tiszától északra,

III. a tiszavidéki vagy nagyalföldi és

IV. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát)

zenedialektus-terület. [.] Megjegyzendő, hogy zenedialektusbeli eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők, tehát ez a felosztás a dallamoknak csak erre a részére vonatkozik." (Bartók: A magyar népdal Bp. 1924, VIII. old.)

E felsorolásból csak Moldva magyarlakta területei hiányoztak, ahonnan akkor még nem álltak rendelkezésére adatok. Domokos Pál Péter, Veress Sándor és Lükő Gábor gyűjtőmunkája nyomán azután egy ötödik ( moldvai ) dialektus-terület határai is kirajzolódtak.