A NÉPZENE

A népzene az írásos szerkesztettség körein kívül maradó, szájhagyomány útján terjedő, egységes stílusokba rendeződő zenei köznyelv, melyet a társadalomnak egy bizonyos történetileg meghatározott része hosszú időn át használt, vagy használ. A 18. század óta a használók e körét "nép"-nek nevezik, innen a "népdal", "népzene" elnevezés.

A "nép" fogalma - mivel azt a mindenkori történelmi, társadalmi változások erősen befolyásolják - meglehetősen bizonytalanul definiálható. Mai felfogásunk szerint a társadalom dolgozó, termelő rétegeinek azon tagjait tekintjük a "nép"-hez tartozónak, akik az intézményesített "magaskultúra" szemszögéből nézve "képzetlenek", ugyanakkor hosszú folytonosságot felmutató (kulturális téren pedig önellátó) közösségek képviselői. (Ilyennek tekintette Bartók Béla a kelet-európai országok parasztságát.)

A népzene, az élő minta után történő hagyományozásból fakadóan variánsokban él, melyek az írástalan kultúrák szabályai szerint típusokat, típus-csoportokat alkotnak. Térben és időben történő fejlődése során egyrészt stílusegység, másrészt a stílusok sokféleségének kialakulása felé halad. Egyes darabjai egyedi voltukban nem értékelhetők, csak nagyszámú gyűjtött adat teljes összefüggésrendszerében.

Széles körben uralkodó (sokak által és sokáig használt) kifejezési módról van szó, amely új dallamok születését, vagy új dallamok beolvasztását egyaránt lehetővé teszi. (Sok új hatás viszont újabb stílusok kialakulásához is vezethet.)

A közösség alkot és befogad is egyidejűleg, csakhogy azt az alkotói folyamatot, melynek során az egyéni önkifejezés lehetővé válik, a megszokottól eltérően kell értelmezni. Az ilyen típusú alkotás ugyanis a közösség minden tagja által ismert, személytelenné csiszolt, közösségi érvényű alapelemek ("toposzok": közhelyek) egyéni csoportosítását jelenti. Így a sokat vitatott "szerzőség" kérdése lényegében érdektelen.

Az egyes "megvalósulások" ugyan a saját korukat tükrözik, de a felhasznált "toposzok" - az időigényes hagyományozási folyamatok miatt - nagy múltra tekinthetnek vissza. Egyúttal az eszközhasználat módjában is állandósul egy bizonyos lemaradás a kor műzenei gyakorlatához képest. Ezért élhetnek tovább a népzenében régebbi stílusok, dallamanyagban, ízlésben, előadási technikákban egyaránt. Így válhat a népzenekutatás - helyes megközelítési mód megválasztásával - az írástalan korszakok szinte egyedüliként fennmaradt forrásanyagát, a népzenekincset hasznosító zenetörténeti segédtudománnyá.