Vokális és hangszeres zene

A hangszeres kultúra szemszögéből szintén elkülöníthetünk jellegzetes csoportokat. Vannak csak énekelt dallamok (gyermekdal, ballada; sirató és egyéb énekes szokásdallamok; bizonyos táncok, mint a karikázó, cigány botoló stb.), ismerünk hangszeren és énekelve egyaránt használatos dallamokat (táncdal, keserves; egyes szokások dallamai, mint pl. a betlehemezés, regölés, hejgetés stb.) és léteznek csak hangszeres (szövegtelen) tánczenei műfajok is (mint például a férfitáncok kísérőzenéi).

A műfajok archaikusan merev elkülönülése nálunk már ezen a téren is a múlté. A magyar népzenében az első és főként a középső kategória a legdominálóbb, ezért egészen természetes, hogy az első gyűjtők számára az énekelt zene vált a legfontosabbá, hiszen amúgyis: "minden zene kezdete a vokális zene, amely hosszú ideig egyedüli kifejezője volt az emberek muzsikális érzésének." (Bartók a "A hangszeres zene folklore-ja Magyarországon" c. cikkében, 1911.) A tisztán hangszeres, szövegtől független régi magyar tánczene maradványára Bartók már csak a dudások "aprájának" nevezett közzenéiben vélt rábukkanni. (Ilyenfajta - rövid motívumokat ismételgető - "abszolút" hangszeres tánczenét, "amelyhez a táncolók táncszókat kurjongattak", élő formában leginkább románoktól hallott.)