A néphagyomány zenei "hallásmódjai"

A társadalmi, történelmi, gazdasági mozgásoktól befolyásolt szokások, szertartások, divathullámok, s a mindezeket jól tükröző dallam­stílusok, műfajok és előadásmódok egymásra rétegződései olyan látványt nyújtanak a mélyreásó kutatónak, mint a régésznek a simára metszett ásatási tanúfal, melyen színes csíkok gyanánt rajzolódnak ki évszázadok történelmének üledékei. Az emberi közösségek tudatában kavargó múlt ugyanilyen gazdag tarkaságot mutat. S ezen nemcsak a múltbeli emlékek, adatok, információk puszta halmaza értendő, hanem a középkori, újkori és 19. századi gondolkodás- , illetve hallásmódok jelenléte és egymással való keveredése is.

A szövegek és dallamok kapcsolatát vizsgálva is évszázadokkal korábbi eljárásokra bukkanunk. Ilyen az "énekelt vers" műfaja, amely néhány évszázada szűnt meg a költészet szinte kizárólagos megjelenési formája lenni. A műfaj ma is a régi, mondhatnánk évezredes szabályok szerint működik: a szövegek szótagszám - és nem romantikus, szövegtartalmat "kifejező", programzenei elvek - alapján, szabadon válogatnak a dallamok között. Az éneklők sok kész szövegformulát és sok dallamot tudnak. (Ezek közül valójában a szövegekre , azok mondanivalójára figyelnek leginkább tudatosan!) A két alkotóelem az előadás folyamán találkozik egymással, miközben az énekes a lelkiállapotának legjobban megfelelő szövegeket válogatja össze. Így születik a "közhelyek" gyűjteményéből egyéni érzelmeket kifejező üzenet, műalkotás.

A zenei tudatvilág vizsgálatakor a hallásmódok két szembetűnő pólusát figyelhetjük meg:

1. Az egyszólamú, középkorias hallásmód, mely egyrészt a dallamszövés lineáris elgondolásában, másrészt a hangszeres zenei hangzás "dallam-dudabasszus-ritmus" hármasságában nyilvánul meg. (ezt szolgálják: a duda , a tekerő, a doromb, a citera, a hegedű-gardon együttes, egyes dunántúli vonószenekarok, vagy a bihari román hegedű-duók, illetve a máramarosi hegedű-gitár párosok, az eleki klarinét-dob együttes). Ide tartozik még a Cigány pergetés szájbőgőzéssel és kanna ütögetéssel kisérve.

2. Az újkori európai többszólamúság kialakítot-ta hallásmód. (Ennek a szellemét tükrözik a szinte modálisan harmonizáló közép-erdélyi vonóstriók, (Vö. Avasi Béla: "A széki banda harmonizálása", in: Néprajzi Értesítő 1954) a kezdetleges, de már funkciósan értelmezett [ tonika -szubdomináns-domináns] harmóniákat alkalmazó dél-erdélyi és dunántúli együttesek, a romantikus harmóniafűzéssel élő kalotaszegi és felsőmagyarországi együttesek stb.).

E hallásmódok évszázados mintákat követtek, melyek segítségével egy-egy generáció mindig egészen pontosan és határozottan kialakíthatta a maga igényeit. Ékes bizonyíték erre a zenész és közönségének kapcsolata. Mit kellett ugyanis a zenésznek játszania? Azt, ami minden táncoló fejében ott zengett. Ebből állt a zenész szolgálata. S ha nem jól húzta, baj volt, mert összezavarta a közösség minden tagjában belülről hangzó muzsikát.

(A zenész sohasem "hagyományőrző", inkább "hagyománykövető"!) Kodály megfigyelése még szinte napjainkra is igaz: "Hangszeres zenére nézve: hallgató az egész nép. Ott az előadás egyesek, kevesek dolga. Akár cigány, akár népbeli a zenész: egyedül, vagy kevesedmagával áll szemben a hallgató tömeggel. Nem teljesen passzív a tömeg: erre a zenére járja a táncot és nagyon megérzi, ha nem kedvére való módon játsszák. Ellenőrző, válogató, meg tudja különböztetni a jobbat. 1910-ben mondta egy fiatal falusi cigány Erdélyben: legnehezebb az öreg székelynek muzsikálni. Ahogyan ő kívánja, fiatal cigány nem is igen tudja már." (Kodály: A magyar népzene Bp. 1973, 81. old.)

Kodály azt is írja, hogy a "cigány sohasem használ: citerát, furulyát, dudát, harmonikát, dorombot, tekerőt. A pásztorkürt és kanásztülök inkább foglalkozási eszköz, mint zenei hangszer."

Ebből kiviláglik, hogy a "hivatásos zenészek", akik az új hallásmód szolgálatában látnak nagyobb jövőt - hacsak valami különleges okuk nincs erre - nemigen foglalkoznak az elavult divatokkal. A régiesebb hallásmódhozkapcsolódó alkotások és az azok megszólaltatásához szükséges eszközök így leginkább a paraszti öntevékenység terepére szorultak vissza.